2011. június 8, harmadik nap, Estella-Los Arcos (21,4 km)

Általában minden nap történéseire emlékszem, de most kicsit el kellett gondolkoznom, ezt a napot hirtelen nem tudtam mihez kötni, hiába olvastam el a naplómat is. Aztán megnéztem a képeket, és rájöttem, hogy ezen a napon indítottunk reggel 8 magasságában a borkúttal - talán ennek köszönhető a pillanatnyi emlékezetkiesés:) Estella után nem sokkal ugyanis van egy szőlészet, a Bodegas Irache, ahol a megfáradt zarándok egy kútból ingyen vörösbort vételezhet - az útikönyv szerint "egy korty borral frissítheti magát". Hm... maradjunk annyiban, hogy egy korty nem korty, arról nem is beszélve, hogy a kútból víz is folyik, úgyhogy a megfáradt - és élelmes - magyar zarándok pillanatok alatt elkészíti a frissítő fröccsöt ;)

Gergő éppen nem rendeltetésszerűen használja a borkutat:)

A fröccsnek köszönhetően a fiúk igencsak megvidámodtak, úgyhogy jó hangulatban mentünk tovább:)

Amúgy az útnak ez a szakasza La Rioja tartományon visz át, ami nekem nagyon tetszett. Szőlő, gabonamezők, dombok, sok helyen vörös föld, hozzá kék ég, olyan igazi szép, mély színek, és olyan igazi hívogató utak, amitől az embernek gyalogolni támad kedve - mintha nem azért ment volna oda;)

Bevallom, az ilyen képektől megint rám jön a mehetnék, a meleg és az allergia (ld. később), és minden egyéb nyűglődés ellenére... amolyan hív-az-út effektus...

Útközben összefutottunk egy magyar lánnyal, Krisztivel, akit a fiúk már korábbról ismertek. Hát, először nem volt túl szimpi, kóstolgatott, ráadásul végig fülében a füles, zenét hallgatott... szóval dolgoztak az előítéleteim, mint mindig. És mint egyébként a Caminon végig (és mint egyébként is sokszor), itt is bebizonyosodott, hogy túl korán ítélkezem. De ez egy későbbi sztori, nem akarok előrefutni:)

Délutánra beértünk Los Arcosba, az osztrák szálláson szálltunk meg. Kicsit drága volt, de tiszta és jó, ráadásul jól felszerelt, még hajszárítót is kaptunk. És (bár ez csak nekem volt érdekes) a szálláson volt egy magányos nimfapapagáj, nagyon hasonlított a régi papagájunkra, Lujzira. Próbáltam is barátkozni vele, de még annyira sem volt bátor, mint Lujzi anno...

A spanyol Lujzi

A szokásos körök (helyfoglalás, fürdés, mosás, lábápolás) után paprikás krumplit főztünk, hozzá persze vörösbort ittunk, mi mást?:) Körülnéztünk a városkában is. Bevallom, a templomon átrohantam, annyira szégyelltem magam a szégyentelen kis rövidnadrágomban... nagy tanulság, hogy a váltónadrág is legyen félhosszú-hosszú, de legalább legyen az ember lányánál egy kendő, amit a templomban az erkölcstelenül kivillanó combjai köré tud tekerni... Cserébe viszont megnéztem a gyönyörű templomkertet, íme:

Ennek a napnak volt több apró fénypontja is. A fájós lábamra kaptam egy isteni talpmasszázst Gyuszitól, a délutáni sétán pedig összetalálkoztam Cristinával. Megörültünk egymásnak, meg is beszéltük, hogy minden muy bonito:) Összefutottam a francia párral is, akikkel legelső este Attilának volt az a kis emeletes-ágy vitája... A férfit Hervet-nek, a nőt Valérie-nek hívják - ahogy a húgomat. És meglepetésre az ő húgát pedig Sophie-nak hívják - ahogy engem. Szóval lényeg a lényeg, összekötődtünk:) (és megjegyzem, lusta disznó vagyok, fél éve ott van a levelesládámban az email-je, nem bírom magam rávenni, hogy franciául válaszoljak). Aztán egy öreg spanyol bácsi koronázta meg a délutáni sétát, aki megkérdezte tőlünk, hogy vajh Úngriában minden lány olyan szép, mint mi vagyunk?:) Bár eléggé hiányos a spanyoltudásom, mégis teljesen biztos vagyok benne, hogy ezt jól értettem;)

Szállás: Casa de Austria, 8 euró.

2011. június 7, második nap, Puente la Reina-Estella (22,8 km)

Leheletnyivel már rutinosabb vagyok, mint a pamplonai reggelen, de a motoszkálásommal felzavarom a szobatársamat. A magyar különítmény fél 7-kor találkozik a szállás előtt (eső nem esik, zokni bepakolva), a Gyuszi-Feri páros már melegít. Elindulunk, el is jutunk egy boltig. Gyuszi és Gergő bemennek, Feri addig salsázni tanít az utcán - persze, zsákkal a hátunkon. Nagyon nem csodálkoznak ránk, errefelé normális, hogy a zarándokok nem normális dolgokat csinálnak:)

Csatlakozik hozzánk Cristina, aki félig spanyol, félig brazil, nagyon kedves, és rengeteget mosolyog. Beszélgetni ugyan nem nagyon tudunk, de Feri, aki tud spanyolul, tolmácsol.

Cristina:)

Ferivel spanyol és francia szavakat tanítunk egymásnak, és megbeszéljük, mennyi mindenben hasonlít a salsa és a néptánc.

Összefutunk Attilával, és egy amerikai kiscsajjal meg az anyjával. Lorcában megállunk kávézni, café con leche+tortilla (ez lesz a szokásos reggelim). Aztán átmegyünk a szemközti bárba borozni, tinto vino:) Itthon csak fehéret iszom, de kint a vörös finomabb, és valahogy jobban is kívánom.

Estellához közeledve lemaradok a többiektől, és letérek egy 10. századi kis kápolnához, Ermita de San Miguel. Elhagyott, de gyönyörű, fakereszt, kőoltár. Az oltár tele van a zarándokok itt hagyott apró áldozataival, kövekkel, üzenetekkel... megható és szép hely.

Estellába érve hezitálok, melyik szállásra is menjek, nem tudom, hol lehetnek a többiek. Végül az egyházi szállást választom, szerencsére a srácok is ott vannak. Szokásos program (fürdés, mosás, lábkenegetés, csendespihenő, naplóírás), aztán Gyuszival kiugrunk boltba.

Estella, pillantás a hídról

A hospitalera-ról (szállásadó) kiderül, hogy német, úgyhogy angolról németre váltunk - nagy örömömre. Öt hetet van Spanyolországban, abból két hetet önkéntesként dolgozik, utána gyalogol.

Este imát fordítunk, misére megyünk, megkapom az első "jó zsíros" zarándokáldást (Gergő szavajárása), közös vacsi az udvaron, aztán segítünk mosogatni. Már értem, miért is érdemes donativo-szállásra menni. Persze, ez nem minden szállásra igaz, de azon túl, hogy itt lehet a legolcsóbban megúszni az éjszakázást, vacsi mindenhol jár, általában reggeli is, és a legtöbb helyen sokkal kedvesebbek a hospitalerok, mint máshol.

Fura, hogy lassan egy éve mindennek, de ahogy írok, teljesen elevenen bennem él minden érzés, minden hely hangulata, ahol jártam, az összes emberről alkotott benyomásom, akikkel találkoztam, pontosan emlékszem, hol milyen idő volt, milyen volt a tortilla íze... Sokkal élénkebben emlékszem mindenre, mint akár arra, ami néhány héttel ezelőtt történt. Talán azért, mert ott nincs ami elvonja a figyelmedet a lényegről, csak te vagy, a társaid és a táj. Az ember, ha egyedül van, mást nem tehet: gondolkodik és figyel. És ha egyedül van, énekel:)

Szállás: Parróquia de San Miguel, donativo

2011. június 6, első nap, Pamplona-Puente la Reina (23,6 km)

Kora reggel a többiek motoszkálására ébredek. A többiek már napok (sőt, egyesek hetek, hónapok) óta úton vannak, rutinosan készülődnek, bepakolják a holmijukat... Én még szerencsétlenkedek, kipakolok, bepakolok, vagy kétszer annyi idő alatt készülök el, mint a többiek. Azért tegyük hozzá, én is hamar rutinossá válok majd;)

Indulás, Attilával elválunk, ő még várost néz, nekem viszont már mehetnékem van, úgyhogy elindulok.
Íme, az Út első képe:)

 
Így visszagondolva, az első nap még elég furán, idegenül viselkedem: keresgélem a jeleket, lassan, óvatosan megyek, néhány óránként megállok, leveszem a cipőm és a zoknim, pihentetem, szellőztetem a lábam, akkor iszom, eszem, amikor megéhezem, megszomjazom... később ezeket a "fura" szokásokat mind elvetem:)
Lassan haladok, sokan leelőznek, a rutinosak már mondják "hola, buen camino". Jó hallani, tisztára kalandornak érzem magam:) Azt már első nap látom, hogy rengeteg a spanyol (akik ritkán beszélnek más nyelvet), a német és a francia, egy német nyugdíjas nővel beszélgetünk is kicsit, egy csapattal vannak, egy hétre jöttek, apránként csinálják végig a Caminot. Lefényképezem őket az Alto de Perdón-nál. Saját képeket sajnos csak a telefonommal tudok csinálni, mert a kölcsön-fényképezőgép hugicám közlése ellenére ("tök újak az elemek") Pamplona határában, a 3. kép készítésekor lemerül... elemet találok ugyan egy vegyesboltban (tienda), de végül mégsem veszek.

 Alto del Perdón - háttérben az errefelé annyira jellemző szélerőművek

Az utat élvezem, szép az idő, néha kicsit csöpög, de sebaj. Tervezek elmenni Eunatebe, ami csak 2 kilométeres kitérő, viszont van ott egy nyolcszögletű templom, de már hullafáradt vagyok, így inkább megyek tovább. Megérkezem Puente la Reina-ba (azt jelenti: Királynő híd, egy királynő kívánságára épített 11. századi kőhíd után kapta a nevét).

Keresem a beígért fényűző medencés albergue-t, de nem találom. És persze el is tévedek a szűk középkori utcácskákban... Végül megtalálom az egyházi szállást, itt is maradok. Buenos dias, fizetés, pecsét a credencial-ba (ez a szokásos menet érkezés után), aztán lepakolok a szobámban. Négy fémvázas emeletes ágy. Büdös vagyok és izzadt, úgyhogy fogom a holmimat, és irány a fürdő. Útközben a számítógépeknél két pasi gyanúsan ismerős akcentussal mondja, hola. Visszafordulok, magyarok vagytok? Bingó. Gyuszi, a nőfaló (?) buddhista teaszakértő, és Feri, a vállalkozó, aki fogyni jött a Caminora. Utóbbi rögtön közli, hogy egy jó csaj van a szálláson, és természetesen az is magyar:) Velük van még Gergő is, a debreceni pszichológus-tanonc. Feri és Gyuszi együtt jöttek, Gergővel még az első napjukon találkoztak.
Fürdés-mosás után együtt megyünk boltba, szerzek elemet, aztán közösen vacsizunk. Jól elvagyunk, a srácok kóstolgatnak rendesen, de szerencsére szörnyen toleráns vagyok;) Ferivel megnézzük Spanyolország két Y alakú feszülete közül az egyiket, és jót beszélgetünk a békés templomban, Gyuszitól pedig masszázst kapok a fájós hátamra. Ki vagyok purcanva, pedig a 23 kilométerem nevetségesen kevés a későbbi etapokhoz képest.
A szobatársam egy nagyon kedves, szerény francia, vagy talán belga nyugdíjas bácsi. Később is többször összefutunk még, de a nevét nem tudom. Franciaországból indult, már túl van 900 kilométeren. Így még nevetségesebbnek érzem a 23 kilométerem. Esik az eső, drukkolok, hogy másnapra elálljon, és hogy ne felejtsem a szárítón a zoknimat, ahogy azt Gergő tette az útja legelején. Naplóírás, bonne nuit, alvás.
Szállás: Refugio Reparadores, 4 euró.

2011. június 5, nulladik nap, Budapest-Pamplona

Kora reggel indultam Pestről WizzAir-rel Barcelonába. Nem egyedül, csatlakozott hozzám Attila, akivel együtt utaztunk Pamplonáig, majd utána mindenki ment a maga útján. A gép szerencsére nem késett, ha jól emlékszem, 9 előtt már landoltunk Barcelonában, és mivel a buszunk csak délután indult Pamplonába, berobogtunk várost nézni. Még soha nem jártam ott, úgyhogy kapóra jött a pár órás üresjárat. Barcelona tetszett, bár nem fogott meg annyira, mint mondjuk, Párizs. Meg hát az az igazság, hogy annyira beijesztettek a zsebtolvajokkal, hogy némileg paranoid módon vigyáztam a pénzemre. Azért jól elnézegettük az időt, kis híján a buszt is lekéstük. Végül rendben felszálltunk, a busz kényelmes volt és kulturált - utóbbi úgy tűnt, a sofőrökre nem igazán áll, de aztán már kedvesebbek lettek, sőt még vizet is dobáltak az utasoknak az útra.

Pamplonában viszonylag hamar megtaláltuk a szállást, kiváltottuk a zarándokútlevelet, a credencialt - érdekes érzés volt... azt hiszem, még nem igazán tudtam felfogni, hogy tényleg heteken keresztül gyalogolni fogok. A szállásadóval franciául kommunikálunk - mint annyi mindenkivel az elkövetkező hetekben.

Este kimentünk vacsorázni, picit sétálni, a főtéren fúvóskoncert, hangulatos volt nagyon. Pamplona gyönyörű, élhető város, felkerült az idevisszakelljönnöm-listára:)

Este Attilának volt egy kis minimálkonfliktusa a szálláson egy francia párral (nekik még lesz szerepük az utamon), aztán fürdés, alvás.

Szállás: Albergue Jesus y Maria: 6 euró

Credencial: 1,50 euró

Folytköv.

Eltelt jónéhány hónap, és egy árva bejegyzés sem született... Azóta sok minden változott, főleg én:) És most már látom, hogy ebben a Caminonak is nagy szerepe volt. Továbbra is azt mondom, hogy nem csodaszer, talán inkább afféle katalizátorként működik. Ha nyitott vagy, felgyorsítja a személyiségfejlődést - nem akarok közhelyes lenni, de tényleg. Sok minden letisztult és megváltozott, és tudom, hogy sokkal többre vagyok képes, mint amit korábban gondoltam magamról (konkrétan mindenre:)). De innentől ez már nem blog-téma:)
Szóval lassan egy éve, hogy elindultam, úgyhogy ennek örömére megpróbálom ráncba szedni a blogot, leírni az utat napról-napra, hátha ez segít valakinek, aki épp indulni készül, vagy jól szórakozik rajta az, aki olvassa (hm, lehet, hogy túl sokat gondolok magamról...?;))

Rutin

Miután hazajöttem, a legtöbben azt kérdezték, hogy "hú, 800 km az rengeteg, hogy bírtad, kipihented már magad?" Erre mindig azt mondom, hogy 800 km nem sok, mert nem 800 km-t gyalogolsz, hanem csak napi 20-30-at, mikor mennyit.
Ha kitűzöd magadban a célt, igazából nem is olyan nehéz. Persze, vannak nehezebb szakaszok, nehezebb napok, de az ember megy, fel sem merül, hogy feladja vagy megálljon (kb. egy hétig mentem kötőhártya-gyulladással, és csak amikor már alig láttam, szántam rá magam, hogy orvoshoz menjek, mert nem akartam emiatt egy napot kihagyni - aztán végül máshogy megoldódott:)). Minden reggel felkeltem a többiek mozgolódására, fél 6-6 körül, feküdtem 3 percet, de lustálkodni nem volt kedvem, természetes volt, hogy ha már felébredtem, akkor indulás, benne van a boogie az ember lábában, ha még álmos, akkor is:) Készülődés, zsákot összepakolni, néha kis reggeli, indulás (egyedül vagy társakkal, mikor hogy). 1-2 óra gyaloglás után bár, kávé-reggeli. Gyaloglás, néha szünet, kis evés, délután megérkezés a kiszemelt szállásra (vagy egy másikra:)), becsekkolás, zuhany, mosás, esetleg kis pihi, kajaszerzés, séta az adott városban, faluban, néha mise... És ez egy hónapon keresztül. Elég egyhangúnak tűnő program, de mégsem az. Sőt. Kicsit beleszerettem ebbe a vándorcigány-életmódba. Van ebben valami szép, hogy minden nálad van, amire szükséged lehet, nincs gondod semmire, csak hogy ételed legyen, és csak mész az árnyékod után...

Nem nagyon haladok...

Hát, nagyon szép elképzelés volt ez a blog, sok-sok praktikus infóval, miegymással, aztán úgy áll az egész, ahogy egy hónapja elkezdtem, valahogy nem jutok hozzá... Élni valahogy izgalmasabb, mint blogolni:)
Igazából az a helyzet, hogy mostanában kezd leülepedni az egész út, fura módon akkor kezdtem észrevenni a változásokat, amikor már azt mondtam, hogy b*****a meg a kutya, hát rám semmilyen hatással nem volt ez az egész??? Apróságok, nem nagy dolgok, de ha a sok kicsit egymás mellé teszem...:) Szóval alakul(ok).
A másik érdekes dolog, hogy hogyan alakul a kapcsolat a Caminos társakkal. Bár sok magyarral nem találkoztam az úton, majdnem minddel tartom a kapcsolatot. De meglepő módon a legjobban mindig annak örülök, ha egy kicsi, köpcös, szőrös középkorú olasz jelentkezik, akivel franciául kommunikálunk, ami mindkettőnknek kicsit nehezére esik:) Fura, hogy kivel és miért is alakul ki az embernek szorosabb kapcsolata...

Mi a fenének nekem egy blog?

A blog előélete röviden annyi, hogy 2011 júniusában végigjártam a Camino Francest - illetve a nagy részét, Pamplonától Santiago de Composteláig - július első napjaiban pedig megtoldottam még egy kis sétával az óceánig. Rengeteg információt kaptam, hallottam az út előtt, ami néha inkább összezavart, mint segített. Ezért már akkor úgy gondoltam, hogy néhány aktuális, hasznos tanáccsal talán megpróbálok én is segíteni majd az utánam jövőknek - vagy még jobban összezavarni őket? Bízom benne, hogy az előbbi :)
Úgyhogy ez a blog az én utamról szól, sok praktikus infóval, leírással, benyomással, tapasztalattal - némi lelki élettel, bár ez nem biztos, hogy nyilvános lesz - persze, csak akkor nem, ha megtalálom a bloggeren a megfelelő funkciókat... :)