2011. június 6, első nap, Pamplona-Puente la Reina (23,6 km)

Kora reggel a többiek motoszkálására ébredek. A többiek már napok (sőt, egyesek hetek, hónapok) óta úton vannak, rutinosan készülődnek, bepakolják a holmijukat... Én még szerencsétlenkedek, kipakolok, bepakolok, vagy kétszer annyi idő alatt készülök el, mint a többiek. Azért tegyük hozzá, én is hamar rutinossá válok majd;)

Indulás, Attilával elválunk, ő még várost néz, nekem viszont már mehetnékem van, úgyhogy elindulok.
Íme, az Út első képe:)

 
Így visszagondolva, az első nap még elég furán, idegenül viselkedem: keresgélem a jeleket, lassan, óvatosan megyek, néhány óránként megállok, leveszem a cipőm és a zoknim, pihentetem, szellőztetem a lábam, akkor iszom, eszem, amikor megéhezem, megszomjazom... később ezeket a "fura" szokásokat mind elvetem:)
Lassan haladok, sokan leelőznek, a rutinosak már mondják "hola, buen camino". Jó hallani, tisztára kalandornak érzem magam:) Azt már első nap látom, hogy rengeteg a spanyol (akik ritkán beszélnek más nyelvet), a német és a francia, egy német nyugdíjas nővel beszélgetünk is kicsit, egy csapattal vannak, egy hétre jöttek, apránként csinálják végig a Caminot. Lefényképezem őket az Alto de Perdón-nál. Saját képeket sajnos csak a telefonommal tudok csinálni, mert a kölcsön-fényképezőgép hugicám közlése ellenére ("tök újak az elemek") Pamplona határában, a 3. kép készítésekor lemerül... elemet találok ugyan egy vegyesboltban (tienda), de végül mégsem veszek.

 Alto del Perdón - háttérben az errefelé annyira jellemző szélerőművek

Az utat élvezem, szép az idő, néha kicsit csöpög, de sebaj. Tervezek elmenni Eunatebe, ami csak 2 kilométeres kitérő, viszont van ott egy nyolcszögletű templom, de már hullafáradt vagyok, így inkább megyek tovább. Megérkezem Puente la Reina-ba (azt jelenti: Királynő híd, egy királynő kívánságára épített 11. századi kőhíd után kapta a nevét).

Keresem a beígért fényűző medencés albergue-t, de nem találom. És persze el is tévedek a szűk középkori utcácskákban... Végül megtalálom az egyházi szállást, itt is maradok. Buenos dias, fizetés, pecsét a credencial-ba (ez a szokásos menet érkezés után), aztán lepakolok a szobámban. Négy fémvázas emeletes ágy. Büdös vagyok és izzadt, úgyhogy fogom a holmimat, és irány a fürdő. Útközben a számítógépeknél két pasi gyanúsan ismerős akcentussal mondja, hola. Visszafordulok, magyarok vagytok? Bingó. Gyuszi, a nőfaló (?) buddhista teaszakértő, és Feri, a vállalkozó, aki fogyni jött a Caminora. Utóbbi rögtön közli, hogy egy jó csaj van a szálláson, és természetesen az is magyar:) Velük van még Gergő is, a debreceni pszichológus-tanonc. Feri és Gyuszi együtt jöttek, Gergővel még az első napjukon találkoztak.
Fürdés-mosás után együtt megyünk boltba, szerzek elemet, aztán közösen vacsizunk. Jól elvagyunk, a srácok kóstolgatnak rendesen, de szerencsére szörnyen toleráns vagyok;) Ferivel megnézzük Spanyolország két Y alakú feszülete közül az egyiket, és jót beszélgetünk a békés templomban, Gyuszitól pedig masszázst kapok a fájós hátamra. Ki vagyok purcanva, pedig a 23 kilométerem nevetségesen kevés a későbbi etapokhoz képest.
A szobatársam egy nagyon kedves, szerény francia, vagy talán belga nyugdíjas bácsi. Később is többször összefutunk még, de a nevét nem tudom. Franciaországból indult, már túl van 900 kilométeren. Így még nevetségesebbnek érzem a 23 kilométerem. Esik az eső, drukkolok, hogy másnapra elálljon, és hogy ne felejtsem a szárítón a zoknimat, ahogy azt Gergő tette az útja legelején. Naplóírás, bonne nuit, alvás.
Szállás: Refugio Reparadores, 4 euró.